Justine… Durell regényhősének nevén szólított sokáig a levelekben, és üzent a regény aláhúzott soraival is. Mégsem értett meg soha, nem figyelt azokra a sorokra sem melyeket jellemzően ő húzott alá.

"..az egyetlen, ami állandó volt előreláthatatlan cselekedeteiben, az az őrjöngő küzdelem volt, hogy kitörjön önös befelé-fordultságából. És minden akciója tévedésbe, bűntudatba, megbánásba torkollott. ...  "  Justine küzdelme saját magával egy pillanatra sem szűnt meg. Gyerekként, kamaszként, felnőttként, anyaként és igen NŐKÉNT, sohasem érezte, hogy megfelel,  hogy elég jó, hogy elfogadják, hogy szeretik.

Volt benne valami megoldatlan belső csomó, amelyet mindenáron ki akart bogozni,...Justine a maga módján nem is az életet kereste, hanem valamiféle revelációt, ami egységbe rendezné az életet, és értelmet adna neki.  ... úgy tetszett, sohasem lesz része a boldogságban, amelyre mint annyian, sóvárogva áhítozik...." 

Egy egymást mardosó, szűnni nem akaró fájdalmakkal terhelt kapcsolatot próbáltunk feldolgozni. Ő azzal, hogy  kimetszette a számára fontos gondolatokat, én, pedig, hogy a sorok között is választ kerestem a kapcsolat sikertelenségére.

Az elfogadás utáni sóvárgás, hogy alkalmatlan vagyok  a szerepre – mindegy melyik az a kedvesé, a gyereké, az anyáé – olyan mélyen ívódott belém, hogy egy percre sem tudtam elfelejteni. Amikor a lányok esküvőről álmodoznak, én akkor sem láttam magam előtt a képet, hogy igen, lesz valaki, akinek majd jó leszek.

Ez az érzés és az ehhez társuló önmarcangolás örökre elkísért.  Hiába néztem szembe vele hogy a szerelmünket mérgező vaginizmust a gyerekkori erőszak kísérlete váltotta ki, és nem én, nem az a kislány a hibás, nem tudtam önfeledten ölelni. Később, mikor a szeretet éhségem mindent elsöprően áradt el bennem és végre sikerült, és kiszabadultam a börtönből, már késő volt, már csak megalázni akart.

Évtizedek teltek el, és egyszer csak felbukkant az első szerelem, és gyorsított felvételként söpört végig megint a boldogság, majd a másikra ismerés és csalódás, hogy igen, ez lett a szerelemből, ez lett kettőnkből, és akkor egyszer csak  megértettem, hogy milyen jó, hogy az a fiatal kori szerelem elmúlt, mert ezt az embert sosem tudtam volna szeretni.

…Ha ma visszatekintünk elmúlt kapcsolatainkra, hányan és hányszor éljük meg, hogy  félreismertük a másikat, félreismertük az érzelmeket, szerelmet gondoltunk  a vágy helyett, összetartozást reméltünk a kényelem esetén.

Így van ez ma is, amikor regisztrálunk egy oldalra, és bejelölünk, visszajelölünk, írunk, válaszolunk, és valamiben reménykedünk.

Az online társkeresésben a legnehezebb talán nem is az, hogy megértsük mit akar a másik, hanem, hogy eldöntsük, mi mit akarunk.  A nagy őt keressük, az igaz szerelmet, egy társat,  vagy addig is valakit, akivel jó néha ágyba bújni. Talán ez a legnehezebb, felismerni, elfogadni saját vágyainkat, saját szándékunkat, ehhez  nagyon sok türelem kell, jó orral kiszimatolni a megfelelőt.

 Fotó:deadgirls.tumbir.com/Pinterest