Megyek az aluljáróban, megfogadtam, hogy nem veszek többet rétest, erről is le kell állni, mint a csokoládéról. Majd odakanyarodok a pulthoz és már bele is haraptam. 

Holnap,  holnap már tényleg nem ezzel kezdem a reggelt, hiszen diétázom. Este a közértnél megállok a citromos nápolyi mellett. Kakaósat nem lehet az allergiám miatt. Csak pár darabot - gyenge kifogás -  tudom nem éri meg a másnapot.

A falásrohamok újra  előtörnek. Mindig édesség, amire enni kell egy kis  sósat, Tóalmási kolbászt, sonkát, sajtot, bármit, hogy ne maradjon a számban az íz - mert, hogy nem szeretem az édességet. 

Én is tudom, hogy a falásroham másfajta éhség pótléka, a szereteté, az elismerésé, a boldogságé.

A szeretetre éhes ember könnyen menekül a pótlékokhoz. Mert ugye ez kéznél van, nem kell hozzá más, nem kell várni a csodát. Az okosok szerint más örömforrást kell bevetni. Mondjuk nap, tenger....de egy idegbajos pillanatban nemigen húzzuk elő hirtelen a fiókból. És  egy tengerparton, még inkább rám törne a magány. Vagy legyen a Széchenyi? Igaz úszás közben is tudok sírni és volt már eset, hogy kifejezetten rosszul viseltem, a sok boldog embert magam körül.  

Marad a nápolyi. 

Fotó: Blikk Rúzs