lldi szerint a szerencsétleneket vonzom. Lehet benne valami, de akkor ez családi vonás.

Már anyám is pártfogolta a hajléktalanná vált, húgommal egyidős srácot.. Laci évekig járt hozzá, néha pénzért, de legtöbbször csak emberi szóért. A lányom első pasijai gyakorlatilag mind árvák voltak, épp csak abban különböztek, hogy milyen korán jutottak árvaságra. Andrásnak még évek múlva is időnként feltöltöttem a telefonját.

Szóval így szocializálódtam.

Ráadásul, sosem tudtam nemet mondani. Hiába is végeztem  asszertiv tréninget, hogy a magam érdekében néha nemet mondjak, lássuk be, nem megy. Persze a legtöbben pénzt kérnek, és néhányuknak eszükbe sem jut visszaadni.  De amikor még ennyi pénzem sem volt mindennel megtaláltak. Talán az egyik legdurvább az volt, amikor magamba roskadtan a fáradtságtól üldögéltem a napon és a szembe-szomszéd megkért, hogy menjek már át kimosni, mert hogy hamarosan hazaér az élettársa és még bevásárolni is kell.  És én kimostam kérem.

Valahol ez tényleg borzasztó, hogy nem csak nemet mondani nem tudok, de  alapból mindig a jót feltételezem a másikról, és persze elhiszem, hogy most halt meg a legjobb barátja, vagy utcára kerül, mert nem tudja fizetni az albérletet. És én segítek. Pedig megtanulhattam volna, hogy sokan mennyire rájátszanak erre. De nem, elhiszem, hogy ki kell menni a barát temetésére Ukrajnába, és persze kocsit kell bérelni, meg koszorút venni, de persze az "életem árán is megadom, mind azt a jót, amit tőled kaptam. És még én legyek hálás, hogy csak bennem bízhat, mert én ugye meghallgatom, megértem, jó tanácsokkal látom el. És hülye módon, még jól is esik, hogy igen, megint segítek valakinek.

Miért van az, hogy csak a süket dumát hiszem el. És amikor barátaim, igazán jó ismerőseim, vagy érdek nélkül nyilatkozók dicsérnek, akkor rosszul érzem magam, akkor nem fogadom el, hogy kedves, jószívű, rendes, vagy akár csinos, szép vagyok.

Sémák között élem az életem, és  bizony mindig rosszul reagálok. Túlkompenzálok és hárítok.Bármilyen módszert is választok, és bárhogyan próbálom ésszel felfogni, hogy igenis értékes ember vagyok, legbelül mégis a magára hagyott, megalázott, önmagában sosem bízó, magát értéktelen senkinek érző szerencsétlen gyerek maradtam.  És amíg nem hiszem el, amíg nem tudom elhinni, addig nem tudok fordítani a sorsomon.