Igen, azt hiszem elsősorban a hiúságomat bántja, hogy látszólag jó vagyok neki, de mégsem  találkozunk lassan 10 hónapja.

Persze szeretném megérteni is, hogy akkor minek ír alkalmanként kedves leveleket, miért nem hagyja abba, Talán jó érzést jelenthet, hogy van valahol egy (egy?) nő, aki ugrik, ha jelzést ad. Lehet, hogy ezért.

De mi a fene vezet engem, hogy nem lépek tovább, hogy nem zárom le magamban az egészet, hogy nem küldöm a fenébe, amikor jelentkezik. Pedig annyiszor megfogadtam már.

És  igen, megint ott tartunk, aki akar az megtalál, aki akar, az keres. A többivel meg nem kell törődni. Azt mondják, az élet, akkor is azt adja nekünk, amire szükségünk van, amikor éppen elvesz.  Búslakodok, hogy most kevesebben keresnek, hogy a levelével megint csak felcsigázott.

De végül is miért bánt ez? Valójában be tudnám-e iktatni, ha holnaptól ráérne.És ha őszinte akarok lenni, akkor nem.

Ahogyan a napokban az is eszembe jutott, hogy bármennyire is elementáris erejű volt az Andrással való együttlét, már sosem lenne olyan. Az érintése bizonnyal még mindig elszédítene.

És átélhetném-e újra azt az élményt, ami még mindig él bennem. Biztosan nem. Számára (számukra) sem én vagyok  már az izgalmas, hiszen annyi nő van még, akit szúrhatna.

A továbblépést új gondolati aspektusba kell rendezni.

Nem agyalni azon, hogy már miért nem, Csak örülni, annak, ami volt.

És lássuk be most új, fontosabb projektek indultak.